Mezítlábas –
szerelem vagy
nárcisztikus függőség?
Az érem két oldala
Sokat gondolkodom mostanában rajta, hogyan lehet feldolgozni mindazt, amibe nem lehetett beleszólásom. A sok összetevős, hosszú úton ért nagybetűs kudarcot. Harminckét éves korom ellenére sem ismertem a szerelem érzését egészen addig a reptéren való elköszönésig. Ezelőtt csodálkozva néztem mindig azokat a párokat, akik szinkronban tudják mindezt folytatni. Valamiféle módosult tudatállapotnak gondoltam a szerelmet.
Az a búcsú döbbentett rá, hogy ennek semmi köze a tudathoz. Máshonnan érzem. Bentről. Nem fejben, egész máshonnan. Hazáig sírtam az autóban.
Akkor jöttem rá, hogy nagyjából egy hónap valódi ismerkedés után, nálam komoly érzelmi fonal alakult ki az egykori üzleti ismeretségből.
Hasonlót előtte sosem tapasztaltam annak ellenére, hogy két alkalommal majdnem férjhez mentem.
Mindig, a kérésének megfelelően elmondtam mit érzek. Sokszor hosszú üzenetekben taglaltam a magamon észlelt változást és az attól való félelmet. Egy dolog kivételével: Mindent, amiért korábban küzdöttem, egyetlen kérésre hagynék itt ÉRTE. Vakon bíztam benne. Tudtam, hogy Ő lesz az az ember, aki kifaragja belőlem az igazi NŐT. Még véső sem kell neki hozzá. Bátorított, hogy nem kell félnem.
Emlékszem, amikor májusban azt mondtam neki, hogy határtalanul boldog vagyok miatta, amiért Ő a felelős.
Válaszként ennyi érkezett „Vállalom ezt a felelősséget Drágám!”
Egymás tanítói vagyunk mind. De a tanító felel a tanítványért. Diákként én megbuktam.
A mostani állapotot egy július végi, telefonon történt beszélgetés eredménye. Az eddigi utolsó hívás. Augusztust írunk és már nincs tanítóm.
Nem az a lényeg, mi történt. Miért történt. Ez az, amire szintén nem hathatok.
A kérdést bennem az veti fel, miért ment az ellen, amit korábban ő tanított nekem? Amit őszintén kért tőlem.
Mindig beszéljek az érzelmeimről. Mondjam el neki bátran.
Semmiféle elméletet nem állítanék fel arról, hogy mikor halt meg ez a szerelem részéről. Spekulációnak nincs helye. Azonban nem hiszem, hogy szűk hónap alatt a korona karantén és a terheinek a viselése hatással volt a kettőnk dolgára azon kívül, hogy nem tudtunk találkozni, ami nehezítette a fejlődésünk. Fáradtunk.
Ha meg nem volt szerelem, miért engedte meg nekem, hogy mezítlábas csavargóként kavarogjak egy óriási városban, amit nem ismerek? Saját elveit félretéve a májustól júliusig terjedő időszakban valami még hozta hozzám pár alkalommal. Az értem küzdés vagy a szükség. Sosem tudom meg.
A lelki sérüléseink azok a pakkok, amik megkeményítenek.
Védekezésképp vadhajtásokat növesztünk, torzulunk erre-arra.
Ő belátott ezek mögé. Legalábbis ezt mondta.
Nagyon jól tudta, hogy akkor érzem magam biztonságban, ha ő velem van. Akkor bírom kiengedni a görcseimet. Akkor hullik le rólam egy-egy felesleges hajtás.
Őszintén elmondtam neki mindent. Azt hittem tényleg ért engem. Úgy gondoltam ő lesz, aki megmetszi az életfámat és végre nálam is lesz virág.
Olyan szépen alakult. Én is akartam. Nagyon.
A saját terhei eltemették. Össze vissza törve Őt. Én is azzá lettem számára. Teher. Annak ellenére, hogy felelősséget vállalt azért, amit tanított nekem.
Mikor jött, már nem mertem közel menni. Nem tudtam, szabad-e. Sosem tudtam mit gondol, érez. Nem nyilatkozott. Néha volt egy-egy elejtett megjegyzés, néhány fél mondat, amivel megbántott. Nem tettem szóvá. Közel próbáltam maradni. Türelemmel lenni felé.
Figyelni azt, mi az, amit nem mond, mert néha annak nagyobb üzenete van.
Mint amikor egyik éjjel arra ébredtem, hogy nagyon közel húz magához és megpuszilja a meztelen hátam úgy, hogy alszik. Ennek ellenére nála is nőttek az engem messze tartó ágak minden nap. Hiába örültem, hogy álmában is közel akar tudni, erősebb volt éberen a tudata, hogy nincs szüksége rám. A bőrömön éreztetem a szerelmét akkor éjjel is úgy, hogy nem szándékosan cselekedett, nappal meg hallottam a mondatot, hogy nem alakult ki érzelem.
Reggel úgy ébredtem, hogy a türelmem eredményt hoz. Nem sietünk sehová. Ne nézzek, hanem lássak. Nem kint kell keresni, ami bent van.
Jelenleg nem érzem magam sehogy. Azon kívül, hogy borzasztóan égeti a talpam a felhevült beton. Sétálgatok, keresgélek. Eközben meg olvadnak le rólam a kilók szép sorban. Cipőm már nincs, lassan ruhám sem lesz, ami takarna belőlem bármit.
Se Ő nem véd, sem az előzőleg lenyesett hajtásaim, sem a pajzs, amit korábban egy kukának támasztottam.
Túl lennék ezen, de nem futok.
Semmi értelme annak.
Még a nagy sietségben nem veszem észre magamat valahol. Amit éppen keresek.
Írd meg nekünk a véleményedet! Ez egy Ikerláng szerelem vagy egy nárcisztikus-társfüggő esete?
Itt olvashatsz ikerláng-szerelmi történeteket:
Ikerláng szerelem – a múlt árnyékában élve vagy halva
Makrancos Mara és az ikerláng szerelem
Hogyan szeretnek a Zodiákus tagjai? A Csillagszerelem rovatunkban találod meg, kivel hogy működhet.
https://www.youtube.com/watch?v=LLgC0ZzEj54