Ébredés Bábelben – A félelemben fogant Főnix
Minden van valamiért.
Nem tudom ki volt ennyire bölcs, de nagy igazságot mondott.
Valóban.
Azonban azt nem említette, hogy miért.
Valószínűleg azért, mert nem lényeg…
Kereshetünk a bajunkra magyarázatot a fizikai valóságban. Nem lesz mindenre válasz.
Próbálhatunk a magunk megnyugtatására bűnbakot és indokot keresni, s ha találunk, sem leszünk boldogabbak, mert az nem az igazság.
Legalábbis nem érzelmi szinten. Csak agyban.
A különbözőségek miatt nem lehet általánosítani. Ami nekem megfelelő, az másnak egész más lesz. Ami neked már, lehet, nekem még.
Azonban a más által szerzett tapasztalat lehet tanítás és intelem kellően nyitott befogadó közönség számára. Ezért adom ezt most át Neked.
Foghatom a vírusra, a távolságra, a környezetre, vagy akár a nem létező szomszédokra és minden másra a saját helyzetem…
Teljesen felesleges, ugyanis nem kint kell keresni, ami bent van.
Bátran mondom ezt én, aki nehezen hiszek azokban a dolgokban, amiket nem tudok megtapasztalni fizikai síkon. Megszoktam egyfajta rendszert. Ebbe bele is szorultam. Megismertem több nézetet a világ dolgaival kapcsolatban azért, hogy az alap műveltségem megfelelő szinten tudjon létezni.
De nem másért.
Egészen mostanáig katolikus neveltetésem ellenére sem hittem a teremtő létében, mindaddig, amíg meg nem tapasztaltam a teremtés azon típusát, ami nem egyértelműen pozitív.
Ebben az írásban nem szeretnék hittérítő szerepet betölteni.
Sem rendkívüli teológiai kérdésekbe bocsátkozni, csupán leírni azt, amit én teremtettem.
Mindannyiunk belső energiája generál egy teret, egy apró univerzumot…
A történet szolgáljon mindenki számára tanúságként vagy csupán az olvasás örömére.
Hogyan verjük szét szívlapáttal azt, ami jó.
Hogyan bújik a védtelen, a kétségbeesés miatt egy világméretű probléma árnyékába saját maga elől.
Hogyan próbálja megmagyarázni azt, hogy miért nem csinált, tett magáért eleget. Illetve keresni azt, hogyan nem lehet megoldani, amit nem is kell.
Hónapokkal ezelőtt írtam utoljára. Elfelejtődött ez is, mert messze eltávolodtam. Valószínűleg a központomban a külső dolgok fényesítgetése és az elismerés hajszolása kapta a főszerepet.
Ahogy messze került a fókusz is…
Tegyük fel… Talán így kellene kezdenem.
S magad döntsd el, hogy létezik-e vagy csupán az élénk fantáziám gyermeke, amit most olvasol.
A döntés a Tiéd.
A részletek aprólékos ismertetése nélkül fogadd szeretettel és tiszta elmével ezt az írást.
Ha napjainkban járunk, az érthető lesz mindenkinek és tisztán érezhető, hogy attól a ponttól fogunk kiindulni, amit unásig hallgattunk. Amitől mindenkinek valamiféle megmagyarázhatatlan borzongás tölti meg a lelkét. Záródnak az ajtók, ablakok, hang nélkül csúsznak le a redőnyök, lábujjhegyen, hangtalan oson be az életünkbe, majd elönt a sötét. Mint ahogy az egerek a közeledő ölyv elől menekülve behúzódnának egy repedésbe a földön, mi is bele bújunk az indokok rengetegébe. Hátborzongató.
A rém neve COVID-19 volna, ha indokot keresnék. Hogy mi ez pontosan? Isten tudja. Sem a virológiai ismereteim nem megfelelőek ahhoz, hogy tárgyaljam, sem a megkezdett boncmesteri iskola nem érintett hasonlót, de összeszorul a gyomrom, amikor csak eszembe jut. S azonnal cseng a mondat, amit plakátokon, interneten és minden létező embert butító csatornán vénásan tolnak belénk: Vigyázzunk egymásra!
Nem tudtam félni ettől korábban. Valamiféle hisztériának tartottam egészen addig, amig fel nem perzselt a hozománya.
Nos, megmondom őszintén, hogy ezen a vonalon elindulva és kreativitásom szabadjára engedve adnék én ennek a valaminek egy sokkal találóbb és még inkább borzongatóbb nevet.
Legyen ez Bábel. Úgy kúszik be életünkbe ez ajtóküszöb alatt, hogy egy egyébként rendezetten működő, intelligens egységet is képes megviselni.
Ahogyan a mai Bábel elődje, a nyelvzavar is igen komoly károkat okozott az emberéletekben a 2020-as verzió is hasonló munkát végzett. Legalábbis nálam. Valóban bele kerültem egy helyzetbe, ahol mindenki mondta a magáét, magáért. Azonban senki nem értett senkit. Pedig mindketten magyar ajkú, kellő szókinccsel rendelkező emberek vagyunk. Mégis létre jött…
Rövid kitérő erejéig hagy ugorjak vissza az előző év utolsó negyedére. Számomra az előző három rész maga volt a katasztrófa. Munkahely elvesztés, betegség és sorolhatnám a sok csapást, de a lényeg nem ott van. Épp a pozitív változásban, ami Októbertől ért el.
Kilencvennyolc százalékos sikerrel leszoktam a dohányzásról.
Most miért álltál meg? Igenis lehet százalékos arányban leszokni. Ha pedig azt mondod nem, akkor valószínűleg nem szívtad 15 évig ezt a felesleges és nem mellesleg drága bűzt, vagy erősebb vagy, mint én és azonnal letetted. Légy miatta büszke.
Nos, megmondom őszintén, hogy nálam ez már óriási előrelépés. Rég egyedül élek egy apró, de annál otthonosabb kis házban egy Nógrád megyei településen. Sok dolog összetevője miatt alakult ki nálam a „nekem senki ne mondja meg, mit tegyek” érzés. Gyakorlatilag önjelölt amazonként éltem a napjaim. Így kiderül mindenkinek, hogy nő vagyok.
Tehát a történet fonalát ismét kézbe véve, pozitív változások kezdődtek magamhoz képest.
Novemberben, egészen pontosan annak tizennegyedik napján egy késő esti látogató mindent megváltoztatott…
Igen. Megtörtént a csoda. Szerelmes lettem. Persze nem aznap és nem azonnal és ígérem, nem fogok innentől nyáltengerré válni. Esetlen egy helyzet volt. De veszett jó. Talán egyszer azt is részletezem, hogy történt.
Ugorjunk előre az időben egy hónapot, amikor is közeledett a karácsony. Közeledett a 2019 év vége. Számoltam a napokat, hogy szabadulhassak tőle a sok nehézség miatt. Megmondom őszintén most vártam először szívből is. Egész mást szerettem volna, mint ami történt, de így volt jó. Messze töltöttük egymástól az ünnepet, de a távolság itt közelséget hozott.
Magamra sem ismertem. Teljesen elkopott a pajzsom, amit a saját magammal vívott értelmetlen harcaim során használtam.
Hosszas beszélgetések, rengeteg üzenet és rendkívül sok várakozás után megérkezett januárban a FÉRFI. A reptérre vezető úton a mellkasomban ugrándozó akármi majdnem teljesen elvette a figyelmem a vezetésről, azonban szárnyként vitt előre és egyre feljebb.
El voltam alélva a boldogságtól és attól a négy naptól, amit együtt tudtunk tölteni.
Aztán március…
Felhívott. Nem jött vissza hozzám. Nem azért mert nem szeret, hanem mert ideért a baj. Ekkor még mindez a vírusról szólt.
Zokogtam a telefonban. Elvesztettem. Tudtam, hogy az a kevéske idő, ami a brutális távolság miatt jutott egymásra, kevés.
De nem hallgattam magamra. Nem volt elég nekem, hogy tudom, kit várok, tudom, hogy érdemes türelemmel lennem. Erő kellett valahonnan. Szereztem, akkor azonban még nem tudtam, hogy az életvizet rossz kútból mertem ki.
Érezve az újra ébredő amazont, ami kétség kívül egy farsangi mulatság után nálam maradt idióta jelmez, természetesen az érzést nem háttérbe lökve várni kezdtem.
S itt kezdődött az én zavarom születése…
Vártam. Még mindig. Még kicsit, aztán egy-egy lopott találkozást azért sikerült véghezvinni.
Még jobban bele estem. Egyre kevesebb időre volt elég az együtt töltött este. Nem tudtam töltődni.
Nem tudtam táplálni a lelkem, mert nem volt honnan. Rajta is egyre inkább azt éreztem, hogy elfogy. Akaratom ellenére kezdtem el fojtogatni, miközben én éreztem azt, hogy megfulladok.
Áprilisban megszületett Bábel
Közben a vírus sorra kaszálta az áldozatait. Kormányunk az erősen kozmetikázott adatok mögé rejtőzve és az elrendelt korlátozások árnyékában húzódva hirdette az igét, hogy maradj otthon.
Mi úgy tettünk. Mindenki a saját otthonában. Több mint 300 kilométerre a másiktól.
Egy darabig bátorítottuk egymást. Egy darabig…
Az egyetlen csatornaként a telefon maradt. Aminek a csengése egy idő után már sikolyként hasította ketté az esténket. Hogy az inger nélküli és gondozatlan kapcsolatunk üvegcserepein lépkedve, vérző talpakkal egyensúlyozzunk a tegnapi sebeket nem újra felszaggatva, várva, ki bánt meg kit azzal, hogy nem tudunk találkozni. Akár a lábaink közt tekergő kígyótól, féltünk mindketten. Az a rideg érzés most is a bokám körül csúszik, ha rágondolok. Ma melyikünk lesz a másik döntésének áldozata? Kit mar meg?
Mivel nem haltam bele sem az első, sem a századik marásba, megszoktam. Persze abba nem gondoltam bele, hogy a bejuttatott méreg munkál bennem.
Rengetegszer mentem volna, de nem volt szabad. Megértettem. Senkit nem akartam veszélybe sodorni, nem tehetek ilyet semmi szín alatt még akkor sem, ha egy nagyon erős hiány vezérel. Az ő átható férfi energiái utáni olthatatlan szomjúság.
Ő meg azért, hogy a kilátástalan helyzet miatt fizikai munkába vetette magát és elfelejtett érezni. Százszor kértem, nyilatkozzon. Valószínűleg tette is, de nem értettem. Mert Bábel jelen volt. Ez a gyermek gyorsabban erősödött és nőtt, akár egy vérszívó szúnyogcsemete.
Kígyómérgen nevelkedett. A leküzdhetetlen önérzet ringatva altatta el minden nap ezt az ocsmányságot.
Mindkettőnk vérét szívva, lelkünket és a kötődést napról napra gyengítve lett ő egyre nagyobb.
Tehát meg is érkeztünk oda, ahol a part szakad.
Belőlem előtört a saját magam által megbetegített lelkem összes fájdalma és milliószor kezdtem mondani neki végső kétségbeesésemben, hogy tartson ki, néha beszéljen az érzéseiről. Annyiszor szándékosan rohantam fejjel a falnak, hogy áttörjem azt, ami nem is volt.
Egyszerűen elvesztem. Majd jött az igazi ellenség. A saját egóm…
Ez sem éppen bizonyított biológiailag, de a szíved az alap életfunkciók fenntartásán túl nem tud mást, csak szeretni. Az nem lehet csalódott, dühös, sértett.
Ez mind fantom fájdalom. Nem onnan való.
Szóval magamra húztam a többi egyéb mellé a félelmet is. Ezt sem a szívem csinálta. Az agyam. Amit olykor fölöslegesnek érzek. Persze csak az emberi kapcsolódások tekintetében. Ahol a valódi érzések torzítására, fertőzésére és rontására szolgál.
Minden nap beszéltünk. Vagy ha netán elájult a kanapén és elaludt a munkából eredő fáradtság miatt, részemről két szélsőség létezett. Vagy halálosan higgadt és megértő módon nyugtattam magam, fáradt, elaludt. Vagy pedig tomboló fúriaként az erőszak minden eszközét bevetve szőttem az összeesküvés elméleteket arról, hogy mi lehet az oka, hogy nem keresett. Az utóbbi gondolatmenet végeredménye mindig saját magamban okozott sebet, mert érezni véltem az agyammal, hogy nem szeret, amit tudjuk, hogy nem lehetséges, mert nem az a funkciója ennek a szervnek.
Teljesen kifordultam magamból. Mindeközben már folyt az orromon, a számon, keserű hányásként a Maradj otthon.
Kaptam az ívet mindenhonnan. Érkezett a kérdés napi rendszerességgel, hogy hogy bírjuk ezt? A választ még akkor is mosolyogva mondtam, mikor üvöltöttem volna: Minden rendben.
Hozzám nem értő és engem nem jól ismerő emberek ingatták a hokedlit alattam úgy, hogy kötél volt a nyakamon. De kitartottam benne: Tudom, kit várok.
Eközben pedig olyan gyorsan váltam beteg, torz, szerethetetlen lénnyé, mint ahogy a nyári zápor képes eláztatni másodpercek alatt a szabadban sétálókat.
Azonban az én záporom nem enyhülést, nevetést és frissességet hozott. Mindezt azért, mert átvette az egóm a hatalmat az egyébként szabad lelkem felett. Észrevétlenül.
Mindenki ismeri jól az érzést, hogyan is van az a bizonyos bőrig ázás. Amikor a hajadból is hosszú perceken keresztül folyik a víz és a hideg átázott ruha, nevetésre késztet.
Nálam nem ez történt. A vizes ruha didergést, a száradni nem akaró hajam pedig bűzt hozott. Akár egy ázott komondor szaga.
Szégyenletes, de elvesztem magamban.
Sok-sok próbálkozás után néhány nappal ezelőtt lesújtott a hóhér a pallossal.
Bevégeztetett. Elfáradt. Már nem szeretett. Sosem szeretett.
Óvtam volna korábban ettől, de akkor már ő nem hallotta a hangom. Nem az voltam, aki kérhettem tőle bármit. Még nem ismert. Már meg sem tudott volna ismerni, mert nem én voltam az.
Felnőtt a teremtményem és Bábel ott állt közöttünk, falként, amit korábban én jó kos módjára kifejelni próbáltam magunk közül.
Kértem, hogy lassítson. Álljon meg. Kell pihennie. Először csak egy kisebb intelem, egy veszélyes defekt formájában, majd mikor nem értette, hogy nem én kérem, hanem érzek valamit, egy térdsérülés, egy műtét tette őt kényszerpihenőre. Ápolni vágytam, pedig nem kell. De az idő, amit együtt töltöttünk volna, egyértelműen jótékony hatású és építő a kapcsolatra nézve. De ekkor már nem volt kapcsolat.
Épp egy olyan ponton, ahol kezdtem volna ébredezni. Ahol az ember lánya visszatérhet a lélek-halál állapotából, mert szükség lehet rá.
Hát rám nem volt. Őszintén megvallva nekem sem saját magamra. Kinek lenne szüksége valakire, aki ilyen torz lett?
Hosszú perceken keresztül üvöltött belőlem az egó a hír hallatán, hogy ott sem kellek, ahol a rég elfeledett szívem van. Mert az nála volt. Vele. Végig, ahogy most is ott van valahol a farmerje bal zsebében.
Aztán megszakítottuk a hívást.
Érdekes módon azt gondolnánk, hogy nem aludtam azon az éjszakán és sok másikon sem utána. Nem így volt. Következett azonban a fekete nap. Az én esetemben vasárnap. Kinyitottam a szekrényt és a legszebb ruhámat vettem elő. Éreztem magamban valami pokoli, ördögi erőt. Mintha egy ezer éves boszorkány költözött volna belém. Átjárt az a gusztustalan érzés, amitől törhetetlennek, elpusztíthatatlannak éreztem magam. A ruha is ében fekete volt, amit magamra vettem… volna, ha nem látom meg a szekrényben azt a szintén fekete inget árván lógni, ami egyszer itt maradt.
Az Ő inge. Az a szűkre szabott ing, amit annyira szerettem rajta.
Ekkor kiszabadult valami. Felismertem a keserűséget. Hányingerem lett tőle, mi lettem. A gerincem, amire korábban büszke voltam eltűnt. Vagy ha ott is volt, nem végezte a feladatát. Összecsuklottam.
A most hatalmát megérezve, rettenetes teherrel maradtam kettesben. Én okoztam! Vagy talán nem okoztam semmit…
Utolsó erőmmel, amit korábban rendíthetetlennek hittem magamra húztam egy göncöt és a szekrény előtt térdre kényszerített az a fajta sírás, ami akkor ér hozzánk, ha elveszítünk valakit.
Amikor meghal egy imádott nagyszülő vagy egy barát hirtelen halállal távozik egy autós vagányság miatt.
Több órányi bömbölés után átvonszoltam magam a hálóba. Lebénult testemet felküzdöttem az ágyra és a legnagyobb melegben, magzatpózban betakaródzva, elő kotortam a mobilom.
Anyámat tárcsáztam. Sajnos a viszonyunk miatt ő soha nem tudott rajtam segíteni, de valamiért akkor mégis ő volt az első gondolatom.
Annyit tudtam kissé artikulálatlan hangon mondani, illetve parancsba adni:
„Indulj el! Egyedül, felfelé! Most!” Majd a kapum távirányítóját megnyomva szinte egy eszméletvesztés szerű állapotban estem az időt sem érzékelve, teljesen kiszállva a saját tudatomból, megláttam Anyám a hálóm ajtajában.
Reszkettem és mást nem tudtam nyögni, csak annyit, hogy meg vagyok átkozva.
Nem is értem miért volt szükségem asszisztenciára ehhez az állapothoz úgy, hogy tudtam, valószínű, ront a helyzeten. S lám, úgy lett. Anyám reakciója volt a bizonyos utolsó késszúrás. Azt válaszolta a második szülött gyermekének, mindenféle érzelem és előzetes gondolkodás nélkül:
„Hát FIAM! Az lehet…”
Szó nélkül ült mellettem, meredve maga elé, amikor valahonnan lett annyi erőm, hogy megjöjjön az újabb felismerés: a férfi oldalam tőle kaptam. Az Anyámtól. A terhei egy része rajtam maradt. Nem is értem, mit keres nálam, ami nem az enyém.
A női oldalam pedig elcsökevényesedett. Olyanná vált, mint egy szemeteszsák, amit egy rosszul eloltott cigaretta ráncosra, keményre és kicsire égetett.
Így lettem én ama felismerés gazdája, hogy elfelejtettem a várakozás, a féltés és Bábel tudattalan nevelése között az igazi vezért követni. Alig kaptam meg azt a férfit, akit mindig is kértem, el is üldöztem.
Sokszor vicceltünk egymással úgy, hogy összetettük a két kezünket, az égre néztünk és
„Istenem! Én csak egy normálisat kértem!” Jelmondattal mosolyra húzódó szájjal a szemünk sarkából az akkor már nevető másikat lestük.
Tudtuk, hogy a másik lehet akár AZ a normális is. De elvitt Bábel, a teremtményem az életerőt szívta el belőlem. A kétségbeesésem a várható helyzetet nem ismerve csak nőtt. Visszaigazolás hiányában egyre messzebb kerültem magamtól. A lelkemet csecsként szopó borzalom csak egyre magasabbra emelkedett fölém. Közben a méreg tette a dolgát. Olyan messzire vitt, hogy ezt a tájat ahol a saját magamnak okozott torzulást elszenvedtem, sose láttam előtte.
Napok múlva úgy, hogy kóválygásból állt a munka is és az itthon töltött idő is, teljesen kiüresedve éreztem magam, amikor egy energia hullám következtében, a helyzetet ismerve, hisz a húsomba égett, elért valami.
Kezdtem gyors ütemben a kulcsot keresni. A lakatok kulcsát.
Amazon korom hajnalán ugyanis lekötöttem a saját Főnixemet. A NŐT! Nem akartam Anyám sorsára jutni. Sosem akartam olyan lenni. Gyerekkoromban ő talpig nő volt, aztán a válás után egy ideggyenge roncs lett. Megelőzve a bajt, lekötöttem az igazi nőt, mert a nagy kék szárnyaival sokszor bajt hozott rám, mivel nem tudtam kezelni, hogy sokszor le-lever dolgokat, így a könnyebb utat választottam.
A mostani helyzetben kell megtanulnom, kezelni a saját lényem. Azt sem tudom, hol kezdjem, de csinálom, mert már rég szabadon volna a helye és erősíteni volna hivatott engem a 32 éves gazdáját, vagy ha épp elő tör az amazon beidegződés, jól fejen kell, hogy kólintson a gigantikus csőrével.
Bár amilyen keményfejűnek mondanak, lehet abból akár koponyatörés is. Ha erre van szükség, vállalom.
Nő vagyok. Szükségem van a FÉRFIRE. Nem tudok és már nem is akarok megoldani magam mindent.
Azt minden női magazinban elolvassuk, hogy idő és tér kell, a kapcsolatok megerősödésére és elmélyülésére. Légy önmagad. S hasonló okosságok.
Egy Buddhista-tanítás szerint a kapcsolatok sosem halnak természetes halált. Megöli őket az egó az elutasítás és a gondozatlanság. Nálunk mindhárom erősen jelen volt. Mindenkinek becsülettel jutott egy, a harmadikat pedig felesben hoztuk.
Ha pedig ide keverünk még egy kis katolikus nézetet, akkor egyértelműen beazonosítható a Golgotára vezető út. Az én utam. Felfelé a hegyre, saját végzetembe.
Így minden vallási nézettel rendelkező olvasó válogatás nélkül megérti ennek az egész irománynak a lényegét.
Az emberi kapcsolatokban, a szerelemben nincs helye semmiféle bizonytalanságnak. A szíved szeret. Az összes többi agy. Játék. Olyan zavaró tényező, mely csak hártyát húz a szemedre.
Valószínűleg nem változtatom meg a világot azzal, hogy elmondom ezt. Célom csupán az, hogy az írásban örömömet lelem és megbeszélem magammal, hogyan is történhetett ilyen. Közben is folyamatosan ér a felismerés.
Higgyétek el nekem, hogy nem a vírus jövetele az igazi pusztító erő. Nyilván veszélyes. Nem vitatom. Hanem a táplált félelem, ami úgy szivárog be az életünkbe, mint a szarin gáz abba a bizonyos kamrába. Ettől születnek meg a saját Bábelek. Pusztító és alattomos. Első ránézésre visszafordíthatatlan.
Vigyázzunk egymásra? Hát tegyük. De közben érezzünk. Bízzunk a másikban.
Néha szegjünk szabályt, adjunk teret, időt egymásnak.
Az én esetemben sem tér, sem idő nem állt rendelkezésre. Gyakorlatilag esélyem nem maradt, hogy megfelelő pillanatban eszméljek. Lehetőségem sem volt arra, hogy megmutathassam az igazi női oldalt.
Nem pusztíthat ilyen erővel Bábel, mert végünk! Létrejön valami zombi társadalom, ahol nincs érzelem. Ahol nincs lélek.
Mindannyiunk számára nehéz. A szülő küzd a gyerekkel, hogy megtanulja mennyi is az a kétszer kettő, mert nincs oktatás. Sorra vesznek el állások, mert haldoklik a gazdaság, sorra buknak el emberi kapcsolatok. A pap nem esket, ha keresztel, azt vízi pisztollyal teszi. A férj nem csókolja meg a feleségét. Lélekvesztés felsőfokon. Úgy válik gondozatlan posvánnyá az életünk, hogy karosszékből nézzük végig.
De fel kell ébrednünk. Reménnyel teli nekiállni a következő napnak.
A most okozott károk a kapcsolatainkban nem lesznek mind visszafordíthatók, de annak, aki megérzi, hogy a belső hang nyugalomra és figyelemre inti, talán van esélye. Elengedve az ÉN-t tisztán, lecsupaszítva, a másik lelkéhez szólva, talán meglátjuk egymásban azt, amit korábban még keresve sem találtunk.
Rabok sokunknál a Főnixek és így nem vagyunk egész. Hamis képet lát az is, aki közel maradt. Nem tudunk tiszták maradni. A félelemtől szürke lemoshatatlan, lesírhatatlan ragacsos koszt sem jön le a szemeinkről, vakok leszünk. Tele tölti a füleinket és a szánk, össze tapasztva, befogadásképtelen állapotba kerülünk. Elfelejtünk érezni. Megnémulunk. Elmúlunk anélkül, hogy esélyt adtunk volna az igazi valónknak.
Most járom a lelkemhez, az önmagamhoz visszavezető El Caminot. Egyedül. Koncentrálva. A régről hozott súlyos csomagjaim nélkül. Letettem őket. A részem, de nincs szükségem rájuk. Nő vagyok, egyébként sem bírom el, különben meg nem kell magyarázni a lényem eredetét, mert aki valóban ismerni akarja, tudni fogja, honnan jövök.
Bízom abban, hogy az általam vakon okozott sebeket meggyógyítja a szeretet és a tisztelet.
Lehet mindezt komoly veszteségként megélni, azonban ha lejjebb nézek az agyam földhöz ragadt és általában az egót újra hívogató nézettől, ajándékot kaptam.
Elsüllyedtem, fuldokoltam benne. A szemem elhomályosító, a szám elnémító ragaccsal. Akár a szurok. De volt még erőm, hogy kiússzak belőle. Talán mert abban a bizonyos bal zsebben maradt a szívem és nem lelte halálát ott, ahol az egóm megfulladt.
A rég porosodó lelkem újra éled, felerősödik és szabadon létezhetek anélkül, hogy megismétlődne egy ehhez hasonló rombolás. Észre sem vettem mit okozok mindezzel.
Mire visszaérek a tisztulás útjáról, Bábel is csak egy csomag lesz.
Nem látom majd szükségét, hogy tovább vigyem.
A teremtése egy csúf játék eredménye, bár akaratom ellenére fogant, nem figyeltem eléggé, így a saját lényem, akár az őszinte lelkem gyilkosa is lehetett volna.
Egy feleslegesen felvett csomag, ami valójában egy utcai szemetes volt. Nem is értettem, ezért belenéztem. A törött gyerekjátékon, a taknyos papírzsebkendőn, használt óvszeren, pár fotón, meg néhány lemetszett ágon kívül az égvilágon semmi se volt benne.
A korábbról hozott, előző tapasztalások során rajtam maradt szemét. Mind szemét.
Mindenki életében van az a pont, amikor van mit bele dobni, van mit visszaadni, hogy lehessen jobb.
Lehet az sérelem, elhamarkodott döntés, vagy bármilyen teher.
Mondják: Semmi újat nem kaphatsz, amig a kezed tele a tegnap szemetével.
Az én kezem akkor volt tele, amikor a lehetőség érkezett…
S ahelyett, hogy időben kiengedtem volna a görcsösen szorított, tenyeremben mélyen nyomot hagyó karmaim közül mindent, kapaszkodtam tovább abba, amit megszereztem, elvenni próbálva valami mást is. Ekkor nyújtott lábbal repült belém valami; hátúról mellbe, amit csak megköszönni tudok.
Mert másképp abban gyönyörű cipőben maradtam volna, ami véresre töri a lábamat.
Miközben mezítláb távolodok a kukától is eszemben van a FÉRFI…
Vajon ő engem dobott a saját szemetesébe ismeretlenül vagy azt, ami lettem?
Ajánlom az Elpusztíthatatlannak, soha el nem múló tisztelettel és az eddigitől sokkal erősebben érzett tiszta szerelemmel.
2020.07.30.