Kedves Magdi
Szeretném elmondani, hogy rohadt egy érzés, hogy nem vagy itt. El sem tudom mondani, hogy mennyire haragszom rád, mert meg mertél halni.
Szarban vagyok.
Nem tudom kivel megosztani, ezért írok neked egy levelet a menyországban, hátha valami csoda folytán érkezik egy kis útmutatás.
Szóval a helyzet az, hogy hirtelen felindulásból férjhez mentem. Nagyon, nagyon jó ötletnek tűnt. Boldog is voltam ebben, de kipukkant a lufi.
Házasságomat megkoronázva produkáltam egy pozitív terhességi tesztet, amihez fogható örömet és teljességet előtte még sose tapasztaltam.
Aztán jött a pofon. Missed ab. Na jó, ne villogjak a kiművelt nőgyógyászati kifejezések tárházával kicsi pont agyamból, mondom érthetően: elvetéltem.
Borzasztó. Rettenetes kín. Nem a körülötte végzett beavatkozás, hanem a veszteség.
A tudat, hogy létezik az állapot, hogy egy gyermek, illetve kettő az én esetemben, meggondolja magát és visszafordul.
Pusztító küzdelem volt egyáltalán életben maradnom. Önállóan levegőt venni, enni, pislogni. Mindent.
Ismersz jól, nem szenvedtem látványosan. Nyomtam el magamban mindent nagyon mélyre.
Próbáltam mielőbb tovább lépni. Nem gyászolni azt, amit meg sem ismertem.
De nem sikerült. Válságba taszította a vetélés a házasságomat.
Idő közben nem vettem észre, hogy a „nem gyász” egészen alattomos és fájdalmas dolgokat tartogat számomra.
A sok-sok kivizsgálás közt, a nagy ok keresésben nem vettem észre, hogy nincs is mitől várjam az újabb égi csodát. Elfelejtettük közben egymást szeretni a férjemmel.
Amikor ezt felismertem, a nem megfelelő módon, leginkább úgy tudom megfogalmazni, hogy amolyan Maia módján ennek hangot adva sikerült beállítanom az agyhalált, melynek következtében elköltözött a férjem.
A nuniturkászós kivizsgálások folyamán kiderült, hogy egy igen tetemes nagyságú mióma gazdagítja szaporító szervem egyik részét egy szimpatikus kocsányon csüngve-büngve, szabadon közlekedve a testemben.
Értetlenül álltam az orvos indoklása előtt, miszerint addig nem műt meg, amíg a férjem alá nem veti magát a drága és nem mellesleg kellemetlen „spermavadászatnak”, mely szerint az ő nemző képességének ismeretében nyúl, vagy nem nyúl hozzám. Illetve a gumóhoz a testemben.
Gondolhatod, micsoda fejtörést okozott mindez. A vizsgálat kezdetén gyermekvállalási szándékkal jelentem meg. Most meg életközösségről sem tudok beszámolni.
Hogy a szarba intézzem el, hogy az akkor éppen „papíron” férjem menjen és verje ki egy kétszer kettes szobában, adja le a mintát, majd adjon számot a „papíron” feleségének minderről.
Igen. Tudom. Ez senkivel, csak velem…
Meg kellett oldanom a problémát. Kénytelen voltam elmondani a kezelő orvosnak, hogy mi is a csízió.
Megműtött.
Ámde a műtét szó hallatán valami Pavlovi reflex a férjemet haza vezérelte.
Normalizálódni próbáltunk. Egészen máig.
Ez alatt azt értem, hogy óvatosan ugyan, de a házasság alapköveit ismét lefektettük, majd szépen lassan, lábujjhegyen haladva elindultunk rajta.
Viszonylag rendeződni látszott az, amit korábban ő nehezményezett. Becsületemre mondom, igyekeztem.
A nekem nem tetsző dolgok is egészen jól átalakultak. Egy darabig.
Nyilván nem vár néhány hónap alatt az ember csodát. Szóval el ne ragadtasd magad.
Akartunk rendeződni.
Lényeg a lényeg, hogy ma megint valami olyan keserű sav böffent a felszínre, hogy egészen a hányásig kergetett. Kidobtam időt és pénzt az újbóli kivizsgálásra azért az egy mondatért, hogy idézem: „Be vagyok sokallva és nem tudok erre most normális módon válaszolni,. Nem fogok olyat mondani, amiben nem vagyok biztos”
Sejted ugye, hogy a kérdésem a gyermekvállalás körüli lehetett…
Lefagytam. Nem vagyok az a sírós fajta, de mentségemre szóljon, olyan hatással volt rám ez a mondat a nem idézett előtte, utána környezettel, hogy inkább ébren, érzéstelenítés nélkül nyomta volna belém a műtétkor a trokárt az orvos, lehet még azt is jobban viselem.
Szóval gáz van.
Leginkább az, hogy nem tudom hányadán állunk.
Két és leforgása alatt, egy komoly, közös veszteség után nem sikerül tudni.
Na persze nem részemről. Az ember, akivel együtt terveztem öregotthonba vonulni és protkót cserélni, másodszor bizonytalanodik el.
Egyszer akkor, mikor külön költözött, másszor pedig akkor, amikor éleződik a korábban általa felvetett gyerekvállalás téma.
Nem igazán tudom, hogy most melyik mozit nézem. Tanácstalan vagyok.
Hallgatnám az intuícióm, de csendben van a rohadt.
Én meg annyira szeretnék anya lenni, mint amennyire életemben nem akartam semmi más lenni.
Ilyenkor mi van?
Szeretettel ölellek
M.