kötelék

Elszakított kötelék – amikor van erőm tovább lépni

Elszakított börtönök, bezárt kötelék - amikor van erőm tovább lépni

Azt sem tudom, mivel kezdjem beszámolómat, a kötelék elszakításáról.

Borzasztó sok dolog történt mostanában, azonban ebből talán egy érdekes, illetve egy igazán velem kapcsolatos.

Mindamellett, hogy a tavaszt érezve megrohamoztak a szebbnél szebb ígéretek és sármosabbnál sármosabb férfiak, azt hiszem felébredtem.

Tudtam nemet mondani ANNAK a férfinak…

Nem erőltetve, nem órákon át őrlődve, egyszercsak kikívánkozott belőlem arra a kérdésre a jó válasz, hogy találkozunk-e?

NEM.

Amint kimondtam, felszakadt bennem valami. Furcsa érzés volt.

Mint amikor egy erős, száraz, megvastagodott gyökeret próbálsz kitépni a kertben, amit sokszor előtte sem sikerült, mert vágja a tenyered, csúszik ki a kezeid közül.

Végül mikor elérkezik a szakítópont, recsegve szakad ki a legszebb gyümölcsfád tövétől.

Hát, ilyen volt ez nekem.

Korábban sem rá, sem éjszakai négyszáz kilométeres vezetésekre, sem másra nem hallotta ezt tőlem.

Szerettem.

Azonban most mondtam neki azt, ami a jelen állapotom tükrözi. Azt, amit ő maga harcolt ki magának.

Elfogyott a türelmem. Bezártam a fél éve résre nyitva hagyott ajtót.

Nem szeretem tovább.

A tenyereimre néztem, mintha valóban gyomot szaggattam volna, majd mikor a frissen engem ért élmény elért az elmémig, mosolyogni volt kedvem.

Próbáltam munkára bírni az agyam. Emlékezni. Hogyan is néz ki az a férfi, akit fél éve nem láttam.

Semmi nem ugrott be. Ekkor az orrom alatti mosoly, szinte vigyorgásba csapott át.

Örültem, hogy nem megy. Nagyon örültem.

 Nem elfelejtettem, csak már kevésbé lényeges. Megtörtént magától az, amit eddig oly nagyon akartam, erőltettem; lejjebb került a polcrendszerben. Bal lentre, mint a konyhaszekrényben a nokedli szaggató, amit igen ritkán kell elővennem.

Napokig próbáltam gondolkodni, hogy mi történhetett. Azonban felesleges lett magyarázkodnom saját magam számára, hisz én magam döntöttem amellett, hogy engedem, had menjen.

Hónapokkal korábban összeszorult a gyomrom, mikor megszólalt a telefonom és az ő nevét írta…

Pillanatok alatt a legrosszabb hangulatom kellett messze eldobnom magamtól és üdén, kedvesen beleszólni a telefonba. Igen jól ment, talán még egy Oscar díjat is kapott volna a tökélyre fejlesztett tudományom.

Ma, mikor újra csörög; megesik, hogy nem fogadom a hívást. Órákkal később olvasom az üzenetet.

Látom én! Nem lett több dolgom, mint korábban, a férfi viszont kevésbé fontos.

Már tányért nem török össze törölgetés közben, ahogy a mobilért ugrok.

Már nem ugrok.

Ahogy januárban sem ugrottam.

Egy telefonhívás, amolyan semmilyen után, SMS-ben kaptam egy címet.

Hotel Memories.

Mosolyogtam, de nem a boldogságtól, ahogy a korábbi találkákat várva. Hanem mert átláttam ezen.

Mire is akar ő ott velem ketten emlékezni? Mert én semmire. Már nem pattanok, ha füttyent és az őt is kicsivel írom.

Fontosabbnak éreztem valaki számára segítség lenni aznap.

Valakinek, akinek ugyanaz a fényes cipő törte a lábát, mint korábban nekem…

Csak neki nagybetűs nője volt…

Amikor beültem a kocsimba a kijárási korlátozás kezdete előtt pár perccel, beugrott egy kép a bejárati ajtómat kulcsra zárván:

Láttam egy pillanatra magam előtt azt, amikor először, hozzá indulva ugyanezzel a mozdulattal, ugyanebben a kabátban indultam el.

Amint végig játszódott, el is tűnt a képsor. Elégedetten vettem tudomásul egy gyorsan lefolytatott önvizsgálat után, hogy már nem bánt, nem zaklat fel az emlékeim közül előbukkanó egy-egy mozzanat.

Mosolyogva ültem kocsiba.

Úton oda, ahol segíteni akartam, eszembe jutott a megoldása annak, amivel hónapok óta küzdöttem: Miért nem tudok tovább lépni?

Az általam oly sokszor emlegetett mondat: Nem kint kell keresni, ami bent van – ennek is megoldása lett.

Akartam magam tartani, nem sírni, nem panaszkodni. Úgy hittem, elvárás, hogy nekem ez is könnyen megy…

De miért, kinek és mi okból is lehet felém elvárása a saját életem kapcsán?!

Kint! Megint az a kint! Maia Maia… Tanulj többet magadtól, magadról.

Ha osztályoznom kellene az eddig tanultak alapján a teljesítményem átlagát, az egy kettes alát tudna produkálni.

kötelék 1

Borzasztó, mikor nem látjuk a fától az erdőt. Elkeserítő, hogy még én is mennyire tudok agy-szinten mozogni néha…

Közben megérkeztem, már nyílott előttem a kapu, melyen hangtalan gurultam be, hogy az este csendjét ne zavarjam meg a brümmögéssel.

Felmentem azon a fehér lépcsőn, végig a nyitott folyosón, egészen a bejárati ajtóig.

Kopogtam volna, de már nyitották előttem.

Én nyitottam ki. Hullámos fekete hajjal, erős borostával, azzal a saját magam sajnáló és degradáló testtartással, rendkívül nagy zöldesbarna szemekkel, melyek olyan fájdalmasan tekintettek a világra, mint egy csapdába ejtett kölyökróka, akit épp vasvillával szúr át a tyúkudvar gazdája.

Az az én nyitott ajtót, aki voltam egészen addig a nemig.

A nyitott ajtón éreztem a kandallóból felém hömpölygő meleget, ami hozta magával a sivár ridegséget, ami a nagybetűs nő távozásakor, azonnal annak helyére költözött.

Tudtam, hogy be kell mennem.

Tudtam, hogy tudok és akarok segíteni.

Láttam a lelkét a testén kívül fel alá cikázni, így mielőtt kirepül, becsuktam a mostani valóm mögött az ajtót, hogy szembe állhassak a korábbi énemmel.

Kívánom, hogy neked is legyen erőd megtenni, ha itt az idő!

Maia Moira

További írásaimat rovatomban találhatod, ide kattintva.

Share Button

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük