Bipoláris… vagy megint egy nárcisztikus csapdájába estem?!
Újra és újra megtörténik velem, hogy a legnagyobb óvatosság ellenére a legrosszabb helyre nyúlok.
Így van ez most is. Mindig és mindörökké.
Nem vagyok hajlandó felismerni a veszélyt jelző, éles kanyar táblát a saját utamon, így lassítás nélkül rohanok újra és újra szakadékba.
A történet röviden a következő:
Előző csalódásomat emésztve, a nárcisztikus személyiségzavarra kiéleződve, próbáltam gyógyulni.
A saját kis konyhámban főzögettem a hagymalevesemet, amikor lecsapott rám az akkor még számomra diagnózissal nem rendelkező férfi egyed.
Természetesen azonnal a korábban személyesen megtapasztalt nárciuzmus jeleit kerestem, az analízis végén boldogan vettem tudomásul, hogy nincs. Ezért bele mertem kezdeni.
A napok múlásával közelebb és közelebb került hozzám, messzebb tudva magától a saját sérelmét, amit a nagybetűs NŐ okozott a lelkén.
Aztán jött az első nehézség: megijedtem valamitől, amit korábban is tudtam róla, de akkor és ott, amikor jött, nem jutott eszembe, mikor beengedtem az életembe.
Természetesen a korábbi hibáimon okulva beszélni kezdtem vele erről, elmondtam neki, nem vagyok búfelejtő, nem vagyok strigula vagy trófea a többi közé, így lépek inkább kettőt hátra.
Nem szaladt el, nem rohant világba. Megnyugtatott és biztosított abban, hogy egészen más szerepet szánt nekem.
A második kanyar a mobilos bukás. Miután véres kardként engem, mint új szerzemény hurcolt végig a barátain egy közös program kapcsán, a kislánya által a kezembe került a mobilja.
A gyerekek remekül kezelik a kütyüket, azonban ő mégis segítséget kért, hogy zenét kapcsoljak neki, ekkor láttam meg az előző napi beszélgetést a nagybetűssel.
Az elküldött üzenet nekem elég is volt: „Így voltál a legszebb”. A mellé csatolt képet nem minősíteném. A társaságra és az ő férfiasságára tekintettel lévén azonnal, de észrevétlen, négyszemközt jeleztem, amit láttam, mert a probléma nem tyúktojás, hogy üljünk rajta és melengessük, hátha önálló életre kel.
Kizárt engem azonnal. Abban a másodpercben.
Elkezdett elrugdosni magától.
Igazából nem értette, hogy nem haragszom, csak róla szeretnék tudni. Aztán az esztelen tiltakozása meghozta a mérgem.
Ha valaki mérges a kettőből, aki egy, elég nagy a baj. De valahogy megoldottam.
Erőt vettem magamon és elfelejtettem, mert hasonló szituációban, korábban ennek ellenkezőjét tettem, agyonverve ezzel az összes érzelmet.
Megtanultam, így ugyanazt a hibát nem követem el. Nem hülye vagyok, hogy újra ugyanazt tegyem, ami egyszer nem segített.
Aztán telt múlt az idő. Elkezdődött a nóta: Egyedül akarok lenni.
Légy! Mondtam én, teljes toleranciával, semmit sem sejtve.
Napok múlva a közösségi oldal romboló erejét jól ismerve, megérkezett a képernyőfotó áradat…
Levegőt nem kaptam. Szelfik, randi meghívás abban az időpontban, mikor ő egyedül van és az a bor, ami a MIÉNK!
Véletlen találtuk, ahogy egymást. Mást vártunk tőle, ahogy egymástól is.
Teljesen mást kaptunk, mint ahogy egymástól…
Így azóta, az Alkonyat a miénk!
Nem egy ismeretlen netes valakié.
Azonnal keresztülszúrt az érzés, fogalma sincs semmiről, neki semmi sem szent és egyébként én mit is művelek?
Úgy utaztunk el, hogy kaptuk. A legjobb pillanatban küldött minket az ég az egyik kedvenc helyünkre.
Annyit nevettünk, annyit sétáltunk. Igazi, minőségi idő volt együtt.
Apró csodákat találtunk abban a pár napban a másikban is és a borospincékben is.
Az élmény, a pillanatok és az emlékek is közösek. A Szépasszony völgyből begyaloglós esték …
és MÁSNAK ADJA!
Nem bírtam ki. Elsírtam magam. Alig tudtam abbahagyni.
Nem azért, mert mással beszél, mert én vagyok az, aki nélkül nincs ő, hanem azért mert abból a kútból meregette a rózsavizet a randira, amit velem ásott.
Jelentéktelenek vagyunk, az tény. Azonban, ha már egymás számára sem érték az élmény, a közös titok, a bénázások, amin nevetünk…
Az iránta érzett tisztelet és szeretet nyugtatott.
Másképp gondoltam megkérdezni, mi is ez pontosan, de megszelídített a közelsége.
Nehezen, de elfogadtam azt a rendkívül buta választ, hogy ennek nincs tétje. Mégis máig fáj, hogy a közöst tette közkincsé.
Az összes erőmmel és szeretetemmel a hétköznapok is nekem mindig róla szóltak.
Igen. Már nem szólnak…
Egy héttel ezelőtt ugyanis megsemmisítő csapásként ért, hogy a levegőben van a nagybetűs…
Hogy honnan tudtam? Hát küldött egy üzenetet a lány.
Ott azonnal kérdeztem, már nem gondolkodtam. A világom félretettem, amit tőle kaptam.
Ő pedig zavart el a lakásából. Semmit nem mondott azon túl, hogy magán kívül azt hajtogatta, nem akar erről beszélni.
Én pedig attól a ponttól vele nem akartam beszélni.
Mára jöttem rá, hogy ez a férfi három én.
Az egyik a tökéletes apa és hibátlan férfi.
A másik a fékezhetetlen Don Juan.
A harmadik pedig az önmagát marcangoló pszichopata.
A világom, ami szép lett tőle, teljesen összedőlt. Láttam. Őt néztem minden alkalommal, de sosem találkoztam azzal újra, akivel tegnap.
Ezzel a felismeréssel zuhantam, a kanyar táblát nem látva, a szakadékba.
Kidobott mindent, amit vele tettem, amit érte csináltam.
Az érzelmi balesetem egyetlen percig sem maradt titok. Mert a szakadék felé csúszó kerekeim túl nagy port vertek.
Ordított rólam másnap a baj. Zártam volna, de nem tudtam becsukni időben az ajtót a barátnőm előtt.
Végül én meséltem, ő zokogott.
Mindkettőnket féltett egymástól. Neki ez az első perctől fogva kifeszítette az idegeit az ismerkedésünk.
Mindketten legfontosabb státuszban állunk számára, csak más fronton…
Engem sem értett és az egyetlen unokaöccsét sem.
Azért nem, mert a túlcsorduló türelem ilyen téren nem az erényem. Itt mégis két húzással többet vártam, mint kellett volna.
A rokonát pedig azért nem, mert a borzasztó rossz híre ellenére talált egy nőt, aki elfogadta a csomagját egy az egyben.
Se a mocskos múlt, se a gyerek, se az ex-feleség, se a szar családi háttér nem riasztott.
Mert az nem ő, hanem a közeg.
Ő egész más.
Vagy én lettem vak.
De esküszöm, hogy nem kint kerestem, ami bent van. Ezért nem érdekelt a hozott tények sokasága, csak ő.
Miért? Miért? Miért?
Olyan jól tudott volna működni. Senki nem ásott aranyat a másiknál.
A téli kandalló előtti fekve folytatott őszinte beszélgetések olyan alappal indították meg a kettőnk kapcsolatát, amit egy Hirosima katasztrófa sem vitt volna szét.
Hol van? Hova lett?
Miért kaptam virágot egy semmilyen szerdán?
Hát mert szeret.
De retteg.
A harmadik én velem szemben nagyon makacsul küzdött és nyert.
A második Don Juannal elbírok… Van tapasztalatom, tudom, hol kell rajta fogást gyakorolni, hogy nyugton legyen s ne harapjon, csak ugasson.
Az első ő pedig az, amitől elolvadok. Annyira férfi. Annyira Apa. Tökéletes. Hibátlan. Megismételhetetlen.
Nagyon nehéz időszak elé nézek most.
Keres, hív, én azonban telefonon nem tudok ítélni, hogy egyes, kettes vagy hármas Ő-vel beszélek, így az összes mondatom tele van feszültséggel.
Döntöttem tehát. Nincs tovább. Nem küzdök, mert nem vagyok se spártai katona, se pszichológus.
Egy rendes orvoshoz meg, ha kérem, sem megy. Megrekedtünk. Beakadtunk.
Küzdhetek, fogok is a saját érzelmeimmel, küzdhetek az ő énjeivel, az ő érzelmeivel, az ő mindenével, de gyógyítani nem tudom, javítani nem engedi, mert az övé.
Amúgy is van nekem magamban mivel harcolni.
Akaratom ellenére rántottam a csatába másik három nőt. Az övéit.
A lányát, az anyját és a volt feleségét. Mától mindenki azért küzd, akit a legjobban menteni akar.
A gyerekkel kialakult kapcsolatom miatt harcol az ex-feleség is a lelki sérülés ellen a pici lánynál, hogy ne emlékezzen arra, hogy otthagytam őt is, mert nem bírok a „három apjával.”
Az anyjával való munkakapcsolatom nehézkes lett, mert ismeri a fiát és engem is jól. Látja, tudja, hogy szeret a gyereke. Látja, tudja, hogy bármit megcsinálok értük, azonban azzal is tisztában van, hogy egy kos skorpió csatába beleszólni öngyilkosság. Valaki valakit itt el fog pusztítani. Nagymamaként a kislány apró szívének épségéért reszket. Anyaként imádkozik az egyszem gyerekéért.
A kislány gondolataiba bele sem merek gondolni, mert kiszakad a szívem a helyéről.
Ő meg reszket magától, magáért. Mindhárman…
Sehogy sem jó, megint mibe nyúltam…
A szakadékom szélén, ismét összetörten lógatom a lábam a mélybe és keresem a megoldást:
MIÉRT?
Magammal és magammal is meg tudom ezt beszélni, de azt hiszem magammal lesz a legjobb.
Vagy olyan beteg lettem, mint ő, vagy olyanná tett, az is lehet, hogy én ragasztottam ezt rá.
Egy dolog biztos: A boldogsághoz mi így, túl sokan vagyunk.
Abban bízom, hogy akkorát ver a fejére az élet, hogy az betörjön. Legyen ideje leülni, gondolkodni addig, amíg az vérzik és fáj. Máskülönben folytatja az esztelen pusztítást Ő, így hárman, tönkre téve az összes emberi kapcsolatát.
-Neked ajánlom szeretettel, aki egykeként három lettél-
Maia Moira 2021.06.23