A nagyobb igazság, ami némaságra sarkall
Nagypapa iránti el nem múló szeretettel
Jelenleg a némaság volna az, amit szívesen leírnék. Azonban azt nem lehet elolvasni.
Azt hinné az ember, hogy a nagyon rossz állapottól nincs lejjebb.
Hát van. Amikor a bajt, tetézi egy másik.
A jelenleg tépázott lelkemet a mai hajnal mondhatnám, hogy megkoronázta.
Az előzmények:
A délelőtt folyamán kaptam egy telefont. Amint a mobil kijelzőjére pillantottam, azonnal az jutott eszembe, hogy vajon milyen remek ötlet halmazzal próbál megint meglepni Édesapám. Szokása ugyanis olyan légből kapott dolgokkal felhívni, ami a normál állapotom meglétekor is teljesen kifeszít egyetlen másodperc alatt; nemhogy most, amikor egyedül maradtam, akár a kisujjam.
Természetesen kénytelen voltam felvenni, gyanússá vált a kitartása.
Egy fél mondat után beültem az autóba, a munkahelyemen azt sem tudták, hová visznek a szapora lépteim és miért a lendület, ami az összes papírt lesodorta az asztalomról.
Padló gázon érkeztem meg gyerekkorom helyszínére. A kapu nyitva. Még le sem állítottam a kocsit, de már az ajtókilincset fogtam. Szinte besuhantam, meglepődve saját tempómon megálltam a tőlem balra eső első ajtóban, amikor fejbe vágott a látvány.
Egy apró, törékeny, igazán öreg és fáradt férfi látványa. A Nagypapám.
Másodpercek múlva vettem észre a szobában az idősebb nagynénémet. Hirtelen nem is tudtam mi van körülöttem, s Apám miért sürgetett, hiszen a Papa felügyelet mellett szendergett.
Majd feltűnt a csend. Olyan csend volt ez, ami bele mászott a csontvelőmbe. Közelebb mentem az ágyhoz, aprócska Nagyapám ráébredt.
Itt kezdtem el érezni azt, hogy a lábaim valahogy nem tartanak rendesen, száll ki belőlem a tartás. Nem igazán bírom kontrollálni a saját testem két pillérért.
Térdre dobtam magam a fotelben, ami szorosan az ágya mellett volt. Rendes unoka módjára üdvözöltem, bár azt gondoltam a korábbi találkozásokból következtetve, hogy úgysem ismer meg.
Tévedtem. A nevemen szólított. Halkan ugyan, de szólt. Tudta ki vagyok.
Ekkor a nagynéném felállt és kiment. Ketten maradtunk.
Majd újra szólt. „Halálozok”
Azt hittem rosszul értek valamit, így próbáltam kérdezni arról, hogy van, szomjas-e, mindeközben a lábaim továbbra sem funkcionáltak.
Megismételte. Ekkor tudtam, hogy jól hallottam, amit korábban is mondott.
Végig néztem rajta és azt láttam, hogy az az ember, aki korábban szaladt a száz bárányunk után, óriásnak tűnő kuvasz kutyákat gond nélkül regulázott, megtanított lány létemre ostorral pattogni, most olyan törékeny.
Megfogtam a kezét. A tenyerében éreztem a szívverését, ami rémisztően szapora volt. Emelni próbálta a karját, közben mondott volna valamit, de azt csak sokadikra értettem: „Kereszt”
Nem értettem mit jelent ez, de megpróbáltam minden erőmmel koncentrálni a megoldásra. Körbe néztem, de nem láttam másik keresztet, csak a rózsafüzért, így azt a kezébe adtam.
Azonban a szemében láttam, hogy nem elégítette ki a választásom. Újra emelte a kezét, ahogy előbb.
Hát megfogtam a vékony és erőtlen kezet, majd hangosan mondtam helyette: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Mosolyra húzódott a szája, hogy segítettem majd rögtön vissza aludt, én pedig kimentem sírni.
A Nagynéném, akivel már alig ismerjük egymást arra kért, hogy ne sírjak, miközben ő maga is könnyezett.
Valami belső hangtól vezérelve azt kérdeztem, hívjak e papot? Neni bólintott és elfordult.
A kedves papunk nagyjából hívásomat követően három óra múlva érkezett, egyszerre a háziorvossal.
Erőt vettem magamon, hisz azt sem tudtam, illetve nem akartam tudomásul venni, mit keresnek ott.
Közben megérkezett kis családom másik két nő tagja, akikkel együtt imádkoztam végig az utolsó kenet feladását. Közben az járt a fejemben, hogyan történhet mindez?
Megérkezett a doktor, nem tudom ki hívta. Jött, rátekintett, majd ment.
Őt a kapuig kísértem, majd megkérdeztem, lehet e jobb. Szánakozóan nézett, majd azt mondta, ez a vég. Nem mondta, hogy percek, napok, órák a vég meghatározása, de nekem épp elég volt.
Nem volt kérdés, hogy van-e erőm ehhez.
Teltek az órák, szinte el is felejtettem, hogy munkaidőben vagyok. Fontosabb volt figyelnem Őt.
A másik nénikém a kezembe adott egy receptet, amit az orvos írt. Elküldött. Természetesen azért, hogy ne lássam, mi történik, ne hallgassam az egyre hangosabban és hangosabban hörgő levegővételeit.
A helyi gyógyszertárakban nem tudtam kiváltani a szert. Addig mentem, amíg egy nagyobb városi patika ki nem szolgált.
Visszavittem a gyógyszert. Addigra Papa ismét aludt.
Megbeszéltük a folyamatosan gyülekező családtagokkal az éjszakai ügyelet rendjét. Mivel én munkából jöttem, engem otthon nem vár senki és hogy ne kelljen oda-vissza autóznom, velem kezdtük. A legidősebb unokanővérem vált le éjfélkor, majd haza mehetek pihenni. Majd őt a nagybácsi váltja hajnal háromkor.
Ez volt a terv.
Ekkorra már eljutott a tudatomig, hogy legalább valamit jelezzek a vezetőnek arról, hova is suhantam el délelőtt tíz órakor. Ekkor már délután három óra volt. Megértette, nem kívánta, hogy vissza menjek a maradék egy órára.
Elkezdődött az őrszolgálatom délután hatkor. Hol felébredt, hol álmában köhécselt. Percenként néztem, hogy lázas lehet-e. Járt az agyamban, hogy vajon ivott e kellő folyadékot és egyéb hasonlók.
Jól fekszik, vagy megigazítsam? Miért rándul meg olykor erőteljesen a keze? Álmodhat valamiről?
Amikor elfogytak a kérdések, belül is elhallgattam. Nem volt több gondolat, ötlet, amivel odázhattam volna a felismerést: Valóban készül itt hagyni minket.
Ekkor elkapott a sírás, ki kellett mennem a levegőre. Próbáltam hangtalan üvölteni.
Olyan érzés volt, amit korábban nem tapasztaltam. Tehetetlen vagyok. Rövid időn belül, akaratom ellenére a második ember hagy el.
Percekig álltam kint, közben az ablakon figyeltem, mozdul-e.
Sötét volt, fülledt, meleg este, engem mégis borzongatott, hogy tudom mire várunk.
Csak a sötét, a Papa meg én. Nem félek a haláltól, őt viszont féltettem.
Amikor visszamentem és leültem a fotelba mellé eszembe jutott a Férfi. Akit nemsokkal ezelőtt vesztettem el. Akinek minden tanácsa maga volt a szentírás. Akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna neki arról szólnom… Azt mondta, nem az én dolgom a nagyszülőt ápolni, mert túlterhel.
Magam kezdtem okolni, hogy megbeszéltem vele, hogy hallgattam rá és elküldtem a sok éve serényen segítő ápolót mellőle, melynek összes anyagi terhe engem nyomott.
A gondolataimból az ébredés ébresztett. Kinyitotta a szemét. Újra emelte a kezét.
Ekkor már tudtam, hogy keresztet vetünk. Próbáltam a legüdébb módon tetszelegni előtte, hogy ne lássa a bajom, hisz neki nem is fontos most a másé.
Imakönyv híjján a félhomolyban a mobilomon kerestem ki neki azokat a bibliai történeteket, melyeket hangosan olvasni kezdtem neki. Fogalmam sem volt, mit kezdjek az idővel.
Tartanom kellett magam ahhoz, hogy minden előtt most ő fontos.
Félre téve az összes aggályom kapott vallásommal kapcsolatban, sorra olvastam neki a szebbnél szebb tanításokat, mígnem visszaaludt.
Rettegni kezdtem attól, hogy nálam szenderedjen jobb létre. Nem akartam, hogy megismétlődjön. A másik papámmal is én voltam ott akkor. Eljött az éjfél. Kis drágám addigra a levegő lehűlése miatt nem zihált már, szépen pihent, lassan és egyenletesen lélegzett. Megérkezett a váltás, azonban nem a megbeszélt sorrendet tartva a nagybácsi jött az egyik nénémmel.
Megköszönték, hogy ott voltam, javasolták, hogy pihenjek le. Ezzel úgy éreztem, hogy elküldtek.
Tapintatosan, de érthetően.
Amikor kijöttem a házból, felnéztem az égre, fentről kérdeztem gondolatban, hogy van még valami, amit mérni kíván rám a sors? Egy óriási hulló csillag száguldott át az éjszakán, meghozva a vállamat nyomó teher ismételt érzését. Haza megyek, csak nincs kihez.
Épp csak befordultam a házam elé, csörgött a telefonom. A bácsikám hívott.
Azt hittem elfelejtett valamit mondani, vagy mégis van rám igény odaát. Eszembe nem jutott az, amiért valójában hívott. Elment az én Nagypapám.
Álltam a kocsi mellett a telefonnal. Tényleg teljesen egyedül. Dirib-darabra törve a korábbi veszteségem miatt, egy ilyen megrázó hír után… Azt hiszem vagy tíz percig. Könny, érzés és minden nélkül. Akár egy jégcsap.
Felfogtam mit hallottam, mégis álltam ott. Aztán vissza ültem a kocsiba és hazamentem.
Mármint otthonról haza. Vissza oda, ahol gyereknek éltem.
Addigra mindenki ott volt. Apám, Nagybácsikám, Nénéim, a drága Papa meg bent, ahol percekkel előtte hagytam. Nem törődve az élőkkel, bementem a halotthoz.
Megsimogattam az akkor még meleg arcát. Akár egy pszichopata, rámosolyogtam és azt mondtam neki, amit minden rendes ember mond búcsúkor a másiknak:
„Nagyon fog hiányozni”
Magáztam mindig. Így tanították. Korábban sosem érhettem hozzá engedély nélkül, egészen a mai napig.
Gyereknek az ő keze emelt fel sokszor, mikor elestem. Ma pedig már az én kezem emelte az övét.
Azt sem tudtam mikor lettem felnőtt. Mit kellene tenni most és miért nem sírok?
Üres voltam teljesen és fáradt. A szekrényhez mentem és kivettem a kalapot, amit a misére minden vasárnap felvett, az öltöny mellé akasztottam a fogasra, hogy anélkül ne menjen… Soha többet sehova.
Kimentem, a többiek még mindig csendben. A mindig marakodó négy gyereke a földet nézte maga előtt. A lépcsőre ültem. Azt hiszem elég sokáig. Amikor megjött érte a végtisztességig szállító autó.
Egészen a temetőig kísértük. Mindannyian. Arra vártunk, hogy felöltözzék, a neki illő ruhába. Csend volt és hajnal; én pedig nem tudtam sírni, pedig borzasztóan feszített.
A többi négy állt ott. Mind árva lett.
Apámat figyeltem; azt láttam, hogy ő is kisebb, mint előtte. Gyengébb és öregebb, mint amilyennek tegnap láttam. Ősz a haja, ráncos az arca, és talán alacsonyabb is.
Neki már nincsen Apja.
Mintha egy láthatatlan lépcsőn egyet mind felfelé léptünk volna azzal, amit történt.
Most az a négy áll a legfelső lépcsőn, aki a ravatalozó előtt várakozik.
A mögöttük következőn meg mi. Az a nyolc lány gyerek, akik az árvák gyerekei vagyunk.
Történt valami azzal, hogy elment az utolsó férfi felmenő. Tisztán éreztem, hogy nem csak a hiánytól más.
A gondolkodást az ajtó nyílása szakította meg. Bemehettünk.
A sorrendet tartva ők előre. Kis idő múlva mind sírásban kitörve szaladt ki onnan, Apámat kivéve.
Meg sem lepődtem. Ő mindig fekete bárány volt. Akár egy szikla. Persze biztosan az is jelentős volt, hogy ott voltam, aki előtt nem lehet gyenge. Gyereke előtt nem sírna.
De mivel percekkel előtte megláttam, hogy kisebb lett, tudtam, hogy semmi másról nem szól ez, csak a tartásról, amit sajnos örököltem tőle.
Bementem én is. Felléptem az emelvényre hozzá. Megsimogattam a még ekkor is langyos, de már élettelen arcát. Olyan volt, akár a porcelán. Fehér és sima.
Tudtam, hogy nem látom többet azt a szigorú, de szerető zöldesszürke szempárt, amire az éjjel örökre szemfedőt húzott. Ekkor a zsebemben lévő apró pénzt csörrenés nélkül, észrevétlen a zakó zsebébe tettem. Azt tanította, hogy a Mennyország kapujában kell utoljára fizetni, így legyen nála a belépőre.
Majd kijöttem én is. Beült ki-ki a maga kocsijába és ugyanabban a csendben, ahogy jöttünk, mentünk is.
Három kocsival az elágazásban három felé.
A visszapillantó tükörben néztem a távolodó kocsikat. Még mindig nem tudtam sírni.
Megértettem, hogy az a lépcső nem is biztos, hogy láthatatlan és a három felé ágazó út sem véletlen.
Viszont ami nekem elágazás, az neki találkozási pont. Azt hiszem megszűnt a gyerekes viszály, mert ma éjjel felnőttek. Fel kellett nőniük.
Most negyed hat van, hazaérve azonnal írni kezdtem, hogy felszabaduljon a nyomás belőlem. Nagyon fáj a mellkasom. Alig látom a betűket, egyedül vagyok.
Állok egy ismeretlen lépcsőfokon. Akkor is ezen a fokon leszek, amikor leengedik a Papa koporsóját. Ha egyet vissza lépnék arra, amit ismerek talán az időt is vissza tudnám forgatni, de ezt nem lehet.
Meg kell értenem a nagyobb igazságot.
A sós könnyeim marják az arcom. Kijött belőlem minden, ami eddig nem tudott.
Két óra múlva dolgozni indulok.
Fájdalommal és pótolhatatlan hiánnyal küzdök, de az élet rendjének ismeretében megnyugodva, azzal a tudattal, hogy megtaláltam bent azt, amit eddig kint kerestem.
Drága Nagypapám emlékére, aki mindig annyi feladatot adott, amit megbírtam…
Odafenn találkozunk!
Maia további gyönyörű és spirituális tanításokkal fűszerezett írásait itt olvashatod.
