Most az egyszer nem szivatott a faszkupak…

Korábban gyűlöltem az őszt.

Lehangolt, ahogy a fecskék csapatokba verődve a nagy szürke felhők alatt céltalanul keringve állítgatják a belső iránytűiket, mert indulni készülnek.

Most azonban teljesen másképp látom mindezt.

Gyermeki lelkem az utóbbi időben a sors kutyái elé vettetett, megmérettetett több alkalommal is.

Valami változik. Valami épp engem is elhagy, ahogy a fecskék elhagyni készülnek a kontinenst és a haldokló nyarat.

Jelenleg az ősz én vagyok. Ahogy a természet is minden nappal lassabb, magam is az vagyok.

Nem zavar a sárguló levelek látványa, ahogy régebben…

Az sem, hogy még mindig cipő nélkül keringek az aszfalton abban a bizonyos ismeretlen városban.

Sokszor az évszak miatt gázolok az esővízben és néha fázik a lábam.

De most sem kezdem szaporázni a lépteim. Az is lehet, hogy megbolondultam ebben a sok mindenben, ami történt.

Gondolkodom rajta, hogy hol is vagyok, miközben eszembe jut egy barát, akit idén augusztusban elragadott tőlünk a víz.

Sorra jut eszembe a közösen töltött idő, a sok vicc és a sajátos kifejezések. A bohóckodásai és a néha már általam soknak ítélt fricska. Szinte a hangját is hallom, de az arcára nem tudok visszaemlékezni.

Tíz napja nem láttam és már most sem tudom idézni az arcot. Látom a szemüveget, a sapkát, amit viselt, de a kép többi része elvesztett vele együtt azon a nyárvégi napon a víztározóban.

Élénkebb bennem az élmény, ahogy a pár perccel azelőtt vidáman lubickoló cimborámat hárman keresik a mélyben. Majd az, ahogy kiemelik a derékban hajlott magatehetetlen, elkékült testet az egyik legjobb barátja.

Pillanatok voltak. Mégis baj lett.

A partra vonszolva hozzáértő barátaim megkezdték az életben tartását. Mi meg csak álltunk.

Ennek a férfinek felesége van és feladata. Fiatal és erős. Nem mellesleg hét élete van.

Semmi másra nem tudtunk gondolni, csak arra, amit a fűben mellette hason fekvő, üvöltve síró neje kiabált, miközben a kezét fogta.

„Ne hagyj itt! Tarts ki! Nem hagyhatsz itt!”

 Össze szorult gyomorral vártuk a fejünk fölé a mentőhelikoptert, ami nem jött. Szürkületben nem jár életmentés egy alig ötven évesnek, a közúton érkező segítség is 40 percebe tellett.

Biztosan COVID partiról riasztottuk őket, vagy éppen valami nemlétező címen keresték a nemlétező beteget, miközben ott tényleg segítség kellett, ahol mi voltunk.

 

Minden perc óráknak tűnt.

Egyszer ő már meghalt 13 évvel ezelőtt.  Egy kölcsön motorral gondolt fára mászni.

Akkor is az a pékgyerek volt vele, mint most.

A régi balesetben a motor az övé volt, ahogy a mostani esetben a beszakadt horog is, amiért úgy gondolta, vissza kell úszni.

Tényleg mindenben barátokhoz híven együtt voltak. Jóban és rosszban.

Nem hittük el, amit láttunk. Nem értettem én sem, hogy a heroikus küzdelem az életért hogyan lehetséges egy helyi víztározó partján, amiben a szint alig százötven centi. Mindig jól úszott, a környék összes vizét megjárta, legyen az tó, strand, víztározó, vagy akár egy nagyobb pocsolya.

Eközben a mellkaskompressziót számoltuk a három fiúval; egyszerre fújtuk ki a levegőt is velük.

Mind a parton állva, arra várva, hogy felugorjon és elkiabálja magát: „Megint szívattalak te f@szkupak!”

A földön fekvő ember mindig az „élj a mának, mert most van most” elvet vallotta. Sosem foglalkozott a holnappal. Nem volt felelőtlen, mégis boldogan próbálta élni az egyszerű vidéki ember életét. Sokunkban azóta az ő felfogása nyomokban mutatkozik. Rájöttünk, hogy ő csinálta jól.

A társaság közepe volt. Igazi mókamester. A legnagyobb segítségünk, ha építettünk, bontottunk az első sorban állt a munka megkezdésekor és utolsóként távozott a végén.

Mindezt önzetlenül, mosolyogva, bohóckodva.

Valami olyasmi volt ő, amit úri helyeken mozgatórugónak neveznek.

Mi csak a nevén szólítottuk. Mindenki tudta, ki ő, hol lakik, mit iszik és a telefonszáma köztünk a

112-t helyettesítette, főleg akkor, amikor kevés volt a segítő kéz.

De nem ébredt. Ott volt még, de már elfelé készült, ahogy a költöző madár nyár végén.

Most ért haza a második nászútjáról, most állt vissza az élete a normális kerékvágásba a saját személyes tragédiája után és itt hagy.

Nem tudom, hogy képzelte ezt!

Az Édesanyja bagatell baleset áldozata lett, amikor leesett az üzlet előtt a lépcsőn két hónappal ezelőtt. Ő azóta magát okolta, hogy miért is volt olyan fontos az a liter tej, amimiért el kellett fuvarozni a boltig mindenki Magdi nénijét.

Nehezen nyugodott meg még úgy is, hogy tudta, a házassága megmenekülése ennek a tragédiának a következménye.

Kissé viharosra sikerült a néhány éve köttetett frigy, mivel az anyós és a meny nem egyeztek.

Ő védőfalként próbálta a nők egymásra dobott gránátjait hárítani, de egy embert próbáló feladat, főleg úgy, hogy két olyan nő marakodik, aki a két legmagasabb poszton állhat egy férfi életében.

Egy hétig gondtalan töltötték az időt kettecskén a Balatonon. Reméltük, hogy barátunk lassan elengedi a gondolatot, hogy ő volna hibás bármiért. Vártuk őket haza. Vártuk, hogy láthassuk kipihenten és megnyugodva.

Feltöltődve, egységben, boldogan értek vissza hozzánk. Láttunk egy csomó közös fotót, amin úgy tűnt, hogy az idő valóban gyógyító erejét vetette rájuk, elmúlt a rossz.

Végre révbe értek, helyen van minden. Ami bent van, nem kint keresik.

Amikor megjött a mentő, a srácok kitartó munkájának eredményeként volt lehetősége megválasztani, hogy velünk marad, vagy elmegy örökre. Életben volt, mert nem engedtük el.

Életben volt, mert óriási lélekjelenléte volt annak a három férfinek, aki segítette őt.

Néhány órán belül azonban az utolsó döntéséről érkező telefonhívás mindenkit sokkolt.

Megköszönte az ittet. Az ottot jobbnak ítélte. Elment.

A pék fiú, aki kimentette, a vízből hibásnak tartotta magát. Köze volt az előző és köze volt a mostani halálához is. Egy három gyerekes családapa, aki összeomlott egy olyan teher súly alatt, ami nem az övé volt.

A barátság összes bugyrát megjárva azt gondolom, hogy a legtöbbet próbálta kihozni a helyzetből, nemhogy hibás, még talán hős is volt, ahogyan a várandós felesége is az, mert minden erejével a férjét próbálja a mai napig támogatni.

Mindannyian köszönettel tartozunk neki.

Kedves barátunk feladta, valami máshová szólította, de nem nyom nélkül ment messze.

Ott lelte halálát, félúton, a két szülőfaluja között, ahol egyszer már újjá éledt 13 éve.

Néhány méter különbséggel, pár év elteltével mégis onnan húzta el az élők közül valami.

Mintha kőbe lett volna vésve… Előre megírva.

Az imádott víznél, barátai körében, a fontos helyen, ahol egyszer már kapott esélyt élni, szenvedés nélkül, ahogy mindig szerette volna.

Azon a napon felhőtlenül jókedvű volt. Nem hagyott tartozást, nem hagyott sérelmet és nem hagyott ajándék nélkül senkit.

Az ő ajándéka az a közösség, akik mi lettünk. Akik itt maradtunk.

Azok, akik a baleset után egy este, sötétben hang nélkül, egységben vonultak gyertyát gyújtani Neki.

A kis tónál, azon a helyen…

Nem szerette a csendet. Ha más korábban nem csinált zajt, akkor ő megoldotta.

Azt várva, hogy a némaságból a megszokott szava járásához híven szóljon:

„Mi van? Meghalt itt valaki?”

Augusztus 24-én a tavunknál csend volt. Mindenki a vízen úszó lélekhajót nézte.

Percekig állva, csendben, egymás után dobtuk a virágokat a tóba és gyúltak a gyertyák, mécsesek érte. Egy másik barát még egy cigarettát is gyújtott neki, volt olyan köztünk, aki egy pici üvegben röviditalt hozott az emlékezésre; a felejthetetlen ünneplések emlékére.

Minannyian tudtuk, hogy lehetetlen a gondolat, de a víz alatt maradt a lelke, a két faluja közt a szíve.

Isten áldjon te nagyonhülye!  Szegényebbek lettünk Nélküled!

  1. 09. 01.
Share Button

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük