A hiány szerelmesei
Apa művészlélek volt, csak valahogy, valahonnan olyan dolgokat hozott, hogy szeretett inni. Anya ezért elvált tőle, amikor 2-3 éves voltam, ha jól emlékszem. Anya meg szeretett volna énekesnő lenni, csodás hangja volt, de semmi se lett belőle, mert én megszülettem, és egész életében engem vádolt, hogy nem sikerült neki megvalósítani álmait, mert én jöttem. Hiányzott az ölelés, igazi mosoly, biztatás, meg hogy játszanak velem a szüleim. Én nem tudom, hogy ez volt-e a sorsa anyának, csak azt, szerettem egyedül lenni, az iskolában is visszahúzódó voltam. Láthatatlan szerettem volna lenni. Nem éreztem a hova tartozást. Anyum nem szeretett engem, felnevelt, de nem igazán szeretett, apumat szinte sosem láttam.
Anyum másodszor is férjhez ment, megszületett a fél testvérem, egy másik apától. A kapcsolatuk hamar tönkre ment. A mostoha apa utált engem, de a féltestvéremet is. No meg anyámat se szerette, mert anyám meg őt nem szerette. Az általános suliban a tanárok nem láttak bennem semmit. Társaim közt volt, aki csúfolt. Szerencsére később valahogy mégis kiformálódtam és elég jó nő lettem. De persze belül sosem hittem el ezt. Le is érettségiztem, és később sokat tanultam, és most segítek az embereknek.
Otthonról 18 évesen elköltöztem. Volt 1-2 hosszabb kapcsolatom, de mindig olyan egyedül éreztem magam, és 3 év után minden ellaposodott mindig. Pedig szerelem volt mind, vagyis én így éreztem. Lehet, hogy valami hiányba voltam szerelmes, amit anyu, apu nem tudott megadni. Nem társat, hanem aput, anyut keresetem mindenhol. Valahogy megragadtam tán 2-3 évesen, mikor elváltak a szüleim. Lehet nem is engedtem magam szeretni a párkapcsolataimban, másoltam a gyerekkorom.
És aztán jött egy nagy fordulat, valaki által meg tanultam szeretni. Tudod úgy igazán. Se testi, se lelki féltékenység, se semmi, önmagáért. Úgy szeretek, hogy nincs hiány, ismeritek a lila ködös szerelmes érzéseket, lehet a régiek azok voltak, csupa félelem valahol. Sok ilyet látok, felismerem már, ők a hiány szerelmesek. Apát, anyát utánoztam a szenvedésben. Most úgy vagyok, legyen, aminek lennie kell.!
Apura, anyura nem haragszom, ők is hozták, meg azért mégis csak megszülettem általuk. És kezdem szeretni az embereket, nem csak egyedül ülni a patakparton, kicsi lányként. Persze azért teszem a dolgom, de egyre kevésbé félek bármitől, megszűnt az űr-hiány. Sokkal többet értek a világból. A sérült gyermeki énem tán elkezdte szeretni magát, magam.
Egyszer régebben olvastam egy könyvet, amiben az angyalok arról meséltek, hogy mennyire büszkék azokra a lelkekre, akik emberként a Földre mertek születni. A szélsőséges érzelmek és tapasztalások bolygójára. Igen, értsétek meg, legyél tettes vagy áldozat, akkor is hős vagy, ha itt vagy a FÖLD nevű bolygón. Erre gondolj mindig, ez megsegít. És indulj el, letéve a tettes, az áldozat és a mártír szerepet, előre, csak szemlélj, sose ítélj. Idővel ne foglalkozz, az nincs, hidd el, tegyél érte, lépj ki az önsajnálatból, vádaskodásokból, és egyszer oda jutsz, ahova igaz álmaid mindig is vezettek.
Ez is érdekelhet:
A Benned élő gyermek – sérült és magányos?
A hiba a múltból érkezik – mindenki magát keresi
Apám-anyám engejd szeretni – az Öidipusz és az Elektra komplexus
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.